A YooJooz csoport központja.

“Odadobnak morzsákat a rászorulóknak, így nem azonnal halnak éhen, csak lassacskán”

0 22

Friss hírek, információk és sok minden más, ez a YooJooz

Bódis Krisztát mindig a szegénységgel, az etnikai megbélyegzettséggel, kirekesztettséggel bizonyos ponton összefüggő deviáns életformák érdekelték. Úttörő jellegű közösségszervezést végzett az ózdi Hétes-telepen, most roma fiatalok oktatásával foglalkozik. HVG-portré.

Bódis Kriszta író, filmes aktivista

„Otthon azt tanították, hogy lehet gyűlölet nélkül élni. Persze rá kellett jönnöm, hogyan fékezzem meg az ösztönösen feltörő ellenséges indulatot, és miként győzzem le a miatta támadt bűntudatot” – mutat rá korai indíttatására a mélyszegénységben felnövők felzárkóztatását segítő Van Helyed Alapítvány 50 éves létrehozója. Édesapja kertészmérnök, varrónő édesanyja görögkatolikus papdinasztia leszármazottja. Dédnagyapja létesítette az első szegények bankját. Pszichológia–esztétika szakon végzett az ELTE-n. Már egyetemistaként a kirekesztettekről készített dokumentumfilmeket. Emberkereskedelemről szól a Rabszolgavásár című alkotása, míg a Falusi románc leszbikus szerelmi történet. Első regénye, a Kemény vaj főhőse félig néma romatelepi lány, az Artista egy folyton elszökdöső intézetis kamasz megrázó tragédiája. Több egyetemen tanított interkulturális pedagógiát, szociálpszichológiát, romológiát. Mára alkotásközpontú szociális és integrációs modellé nőtte ki magát az ózdi Hétes-telepen 1998-ban filmforgatással kezdődött, majd cigány gyerekek táboroztatását, végül komplex teleprehabilitációt célzó karitatív munkája. „Beláttam 2011-ben, hogy önkéntesként ebbe csak belehalni lehet. Életre hívtuk az alapítványt; azóta reggeltől estig a pártfogolt diákok ügyével foglalkozom, bár a Hétes-telepi programot »államosították«.” Munkásságát egyebek között három Tolerancia-díjjal, Raoul Wallenberg-díjjal és a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjével ismerték el.

Budaörsön lakik az alapítvány pénzügyeit intéző férjével és két gyerekükkel. „A gyerekeink nyaranta ott rohangásztak a telepiekkel a testileg, lelkileg megterhelő környezetben. Pszichológia szakos lányunk és középiskolás fiunk is szolidáris emberré érett.”

HVG: Nemrég sok alkotótársával együtt ön is tiltakozott a sugar daddyket és sugar babyket, azaz vagyonos idősebb férfiakat és fiatal lányokat közvetítő weboldal ellen. Milyen eredményt remél az aláírásuktól?

Bódis Kriszta © Fazekas István

Bódis Kriszta: Ritkán gondolom, hogy a médiában, a közösségi oldalakon zajló viták gyorsan megváltoztatják a közvélekedést például a szexuális zaklatásról. Bár a valódi cselekvésben hiszek, de vannak pillanatok, amikor kénytelen az ember megszólalni, tiltakozni, olykor provokálni a majdani progresszívebb gondolkodásmód érdekében. A tapasztalati alapon készült filmjeim és könyveim is azt dokumentálják, hogy a szexuális kultúránk katasztrofális.

HVG: Érvényes az ön esetében a közfelfogás, miszerint az megy pszichológusnak, akinek magának is vannak lelki gondjai?

B. K.: Nem véletlen, hogy nem praktizálok terapeutaként. Hamar kiderült, hogy inkább a szociálpszichológia érdekel. A középiskolában beilleszkedési nehézségeim voltak. Akkor rekedt meg a kapcsolatom a kortársaimmal, amikor elkezdtek klikkesedni, valakit együtt utálni. Nem tudtam belemenni ezekbe a játszmákba, pedig esküszöm, erőlködtem is egy kicsit. Aztán valahogy sikerült elfogadtatni a másságomat. Idővel, mint kívülállóhoz, hozzám kezdtek jönni tanácsért.

HVG: A szegénység problematikájával is szembesült gyerekként?

B. K.: Nálunk sokan nyaraltak, pedig szegények voltunk. Emlékszem a kivágott orrú cipőkre, az örökölt ruhákra, arra, hogy vajas kenyeret ettünk, vagy párizsisat. De annyira harmonikus volt a légkör, hogy ez nem tűnt föl, csak amikor máshol láttam az óriási rántott húst. Nem mondom, hogy nem kezdtem irigykedni, de felismertem, mi dolgozik bennem. Enélkül csak utálni tudtam volna a gazdagokat.

HVG: Középiskolásként festett, verset írt. Miért hagyott fel az efféle kreativitással?

B. K.: A kislányom születésekor pakoltam el a festőcuccaimat, nem akartam, hogy terpentinszagba érkezzen. A festést azonban bevittem az alapítványi programunkba, ezt az alkotási módot a középosztálybeliekben is elnyomja az oktatás. Az írást nem hagytam abba, csak nem építek írói karriert. Még olyan szinten sem akarok erre időt, energiát áldozni, hogy sörözgetek az alkotótársakkal.

HVG: A kamerát miért tette le, illetve adta át a program résztvevőinek?

B. K.: Régen azt reméltem, lehet a filmet eszközként használni társadalmi igazságtalanságok megszüntetésére, hogy jó hatása lesz, ha a felvételt megmutatom azoknak, akikről szól, és a kívülállóknak is, akik ettől kevésbé elutasítóak a nyomorban élőkkel szemben. De rájöttem, hogy ez nem működik. Az alkotópozíciók megszerzése viszont – így a kamera birtoklása is – alapja az esélyegyenlőségnek és a társadalmi párbeszédnek. A résztvevők minden programomban megkapják erre a lehetőséget.

HVG: Hogy talált rá Ózdra, ahol a segítő tevékenysége kiteljesedett?

© Fazekas István

B. K.: A filmezés révén. A szegénységgel, az etnikai megbélyegzettséggel, kirekesztettséggel bizonyos ponton összefüggő deviáns életformák érdekeltek mindig. Ózd ehhez erős ingert adott. Tudtomon kívül filmes aktivistaként működtem, terápiaként és érdekérvényesítésként is használtam a forgatási helyzetet. De fázó, mezítlábas gyerekek éheztek mellettem. Gyorsan kaját, ruhát kellett szerezni. Amikor már a családi kasszához is hozzányúltam, felfogtam, hogy a halmozott problémákat egyedül nem tudom kezelni. Közösségszervezésbe kezdtem a Hétes-telepen. Fürdőházat, mosodát és közösségi tereket építettünk kalákában az ott élőkkel, adósságkezelést végeztünk, oktatással foglalkoztunk, lett közvilágítás, és megszűnt a telepen a rombolás, eltűntek az uzsorások.

HVG: A babérokat akarta learatni az önkormányzat, amikor kitúrta önöket a Hétes-telepről?

B. K.: Itt nem babér az ilyen program megvalósítása. Az a céljuk, hogy az országba felzárkóztatásra beáramló pénzeket jórészt állami intézményekbe csorgassák, ahol olyan érdekkörökre lehet költeni, amelyek megerősítik a hatalmi szisztémát. Hogy ne legyen botrány és lázongás, odadobnak morzsákat a rászorulóknak, így nem azonnal halnak éhen, csak lassacskán.

HVG: Kezdetben együtt élt a gettóbeliekkel. Mi kellett ahhoz, hogy a csótányos házban széken ülve töltött első éjszaka után ne adja fel?

B. K.: Ezt ellensúlyozta a szeretet, ahogy családtagként kezeltek. Aztán szereztünk támogatást csótányirtásra, mert ahogy a helyiek is mondták, az ilyen körülményeket nem lehet megszokni, csak elviselni valahogy. Az embertelen állapotok megváltoztatásán dolgoztunk ott közösen.

HVG: Nem sínylette meg a család a gyakori távollétét, amikor terepen dolgozott?

B. K.: Biztos, hogy nem könnyű velem élni. A férjemmel nem a szokásos, kitaposott utat járjuk. Lemondtunk a karrierépítésről, a hagyományos munkamegosztásról. Az ő racionalizmusa sokszor zökkentett vissza a realitásba. A sanyarú sorsok beszippantanak, figyelnem kellett arra, hogy ne az ottani ügyeken járjon minden gondolatom, hanem éljünk magánéletet is. A gyerekeimnek ellentétes hatásokkal is meg kellett küzdeniük: az iskolájukban cigányoztak, miközben nekik voltak roma barátaik.

HVG: Az alapítványuk jelenleg hetven roma fiatalt segít minőségi oktatáshoz jutni. Hogy fog ettől javulni az országos helyzet?

B. K.: A nyomor újratermelését kell megszakítani. Személyre szabottan fejlesztjük a „gyerekeinket”, lehetőséget adunk, hogy továbbtanulhassanak, kinyíljon előttük a világ. Így nem lesz kérdés, hogy közmunkásnak menjenek-e, vagy majd el tudják tartani a családjukat. Ha kicsiben is, de modellt adunk, amely kedvező társadalmi változások esetén országos minta lehet.

A cikk a HVG 2017/45. számában jelent meg.

Teljes cikk

Bódis Krisztát mindig a szegénységgel, az etnikai megbélyegzettséggel, kirekesztettséggel bizonyos ponton összefüggő deviáns életformák érdekelték. Úttörő jellegű közösségszervezést végzett az ózdi Hétes-telepen, most roma fiatalok oktatásával foglalkozik. HVG-portré.

Bódis Kriszta író, filmes aktivista

„Otthon azt tanították, hogy lehet gyűlölet nélkül élni. Persze rá kellett jönnöm, hogyan fékezzem meg az ösztönösen feltörő ellenséges indulatot, és miként győzzem le a miatta támadt bűntudatot” – mutat rá korai indíttatására a mélyszegénységben felnövők felzárkóztatását segítő Van Helyed Alapítvány 50 éves létrehozója. Édesapja kertészmérnök, varrónő édesanyja görögkatolikus papdinasztia leszármazottja. Dédnagyapja létesítette az első szegények bankját. Pszichológia–esztétika szakon végzett az ELTE-n. Már egyetemistaként a kirekesztettekről készített dokumentumfilmeket. Emberkereskedelemről szól a Rabszolgavásár című alkotása, míg a Falusi románc leszbikus szerelmi történet. Első regénye, a Kemény vaj főhőse félig néma romatelepi lány, az Artista egy folyton elszökdöső intézetis kamasz megrázó tragédiája. Több egyetemen tanított interkulturális pedagógiát, szociálpszichológiát, romológiát. Mára alkotásközpontú szociális és integrációs modellé nőtte ki magát az ózdi Hétes-telepen 1998-ban filmforgatással kezdődött, majd cigány gyerekek táboroztatását, végül komplex teleprehabilitációt célzó karitatív munkája. „Beláttam 2011-ben, hogy önkéntesként ebbe csak belehalni lehet. Életre hívtuk az alapítványt; azóta reggeltől estig a pártfogolt diákok ügyével foglalkozom, bár a Hétes-telepi programot »államosították«.” Munkásságát egyebek között három Tolerancia-díjjal, Raoul Wallenberg-díjjal és a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjével ismerték el.

Budaörsön lakik az alapítvány pénzügyeit intéző férjével és két gyerekükkel. „A gyerekeink nyaranta ott rohangásztak a telepiekkel a testileg, lelkileg megterhelő környezetben. Pszichológia szakos lányunk és középiskolás fiunk is szolidáris emberré érett.”

HVG: Nemrég sok alkotótársával együtt ön is tiltakozott a sugar daddyket és sugar babyket, azaz vagyonos idősebb férfiakat és fiatal lányokat közvetítő weboldal ellen. Milyen eredményt remél az aláírásuktól?

Bódis Kriszta © Fazekas István

Bódis Kriszta: Ritkán gondolom, hogy a médiában, a közösségi oldalakon zajló viták gyorsan megváltoztatják a közvélekedést például a szexuális zaklatásról. Bár a valódi cselekvésben hiszek, de vannak pillanatok, amikor kénytelen az ember megszólalni, tiltakozni, olykor provokálni a majdani progresszívebb gondolkodásmód érdekében. A tapasztalati alapon készült filmjeim és könyveim is azt dokumentálják, hogy a szexuális kultúránk katasztrofális.

HVG: Érvényes az ön esetében a közfelfogás, miszerint az megy pszichológusnak, akinek magának is vannak lelki gondjai?

B. K.: Nem véletlen, hogy nem praktizálok terapeutaként. Hamar kiderült, hogy inkább a szociálpszichológia érdekel. A középiskolában beilleszkedési nehézségeim voltak. Akkor rekedt meg a kapcsolatom a kortársaimmal, amikor elkezdtek klikkesedni, valakit együtt utálni. Nem tudtam belemenni ezekbe a játszmákba, pedig esküszöm, erőlködtem is egy kicsit. Aztán valahogy sikerült elfogadtatni a másságomat. Idővel, mint kívülállóhoz, hozzám kezdtek jönni tanácsért.

HVG: A szegénység problematikájával is szembesült gyerekként?

B. K.: Nálunk sokan nyaraltak, pedig szegények voltunk. Emlékszem a kivágott orrú cipőkre, az örökölt ruhákra, arra, hogy vajas kenyeret ettünk, vagy párizsisat. De annyira harmonikus volt a légkör, hogy ez nem tűnt föl, csak amikor máshol láttam az óriási rántott húst. Nem mondom, hogy nem kezdtem irigykedni, de felismertem, mi dolgozik bennem. Enélkül csak utálni tudtam volna a gazdagokat.

HVG: Középiskolásként festett, verset írt. Miért hagyott fel az efféle kreativitással?

B. K.: A kislányom születésekor pakoltam el a festőcuccaimat, nem akartam, hogy terpentinszagba érkezzen. A festést azonban bevittem az alapítványi programunkba, ezt az alkotási módot a középosztálybeliekben is elnyomja az oktatás. Az írást nem hagytam abba, csak nem építek írói karriert. Még olyan szinten sem akarok erre időt, energiát áldozni, hogy sörözgetek az alkotótársakkal.

HVG: A kamerát miért tette le, illetve adta át a program résztvevőinek?

B. K.: Régen azt reméltem, lehet a filmet eszközként használni társadalmi igazságtalanságok megszüntetésére, hogy jó hatása lesz, ha a felvételt megmutatom azoknak, akikről szól, és a kívülállóknak is, akik ettől kevésbé elutasítóak a nyomorban élőkkel szemben. De rájöttem, hogy ez nem működik. Az alkotópozíciók megszerzése viszont – így a kamera birtoklása is – alapja az esélyegyenlőségnek és a társadalmi párbeszédnek. A résztvevők minden programomban megkapják erre a lehetőséget.

HVG: Hogy talált rá Ózdra, ahol a segítő tevékenysége kiteljesedett?

© Fazekas István

B. K.: A filmezés révén. A szegénységgel, az etnikai megbélyegzettséggel, kirekesztettséggel bizonyos ponton összefüggő deviáns életformák érdekeltek mindig. Ózd ehhez erős ingert adott. Tudtomon kívül filmes aktivistaként működtem, terápiaként és érdekérvényesítésként is használtam a forgatási helyzetet. De fázó, mezítlábas gyerekek éheztek mellettem. Gyorsan kaját, ruhát kellett szerezni. Amikor már a családi kasszához is hozzányúltam, felfogtam, hogy a halmozott problémákat egyedül nem tudom kezelni. Közösségszervezésbe kezdtem a Hétes-telepen. Fürdőházat, mosodát és közösségi tereket építettünk kalákában az ott élőkkel, adósságkezelést végeztünk, oktatással foglalkoztunk, lett közvilágítás, és megszűnt a telepen a rombolás, eltűntek az uzsorások.

HVG: A babérokat akarta learatni az önkormányzat, amikor kitúrta önöket a Hétes-telepről?

B. K.: Itt nem babér az ilyen program megvalósítása. Az a céljuk, hogy az országba felzárkóztatásra beáramló pénzeket jórészt állami intézményekbe csorgassák, ahol olyan érdekkörökre lehet költeni, amelyek megerősítik a hatalmi szisztémát. Hogy ne legyen botrány és lázongás, odadobnak morzsákat a rászorulóknak, így nem azonnal halnak éhen, csak lassacskán.

HVG: Kezdetben együtt élt a gettóbeliekkel. Mi kellett ahhoz, hogy a csótányos házban széken ülve töltött első éjszaka után ne adja fel?

B. K.: Ezt ellensúlyozta a szeretet, ahogy családtagként kezeltek. Aztán szereztünk támogatást csótányirtásra, mert ahogy a helyiek is mondták, az ilyen körülményeket nem lehet megszokni, csak elviselni valahogy. Az embertelen állapotok megváltoztatásán dolgoztunk ott közösen.

HVG: Nem sínylette meg a család a gyakori távollétét, amikor terepen dolgozott?

B. K.: Biztos, hogy nem könnyű velem élni. A férjemmel nem a szokásos, kitaposott utat járjuk. Lemondtunk a karrierépítésről, a hagyományos munkamegosztásról. Az ő racionalizmusa sokszor zökkentett vissza a realitásba. A sanyarú sorsok beszippantanak, figyelnem kellett arra, hogy ne az ottani ügyeken járjon minden gondolatom, hanem éljünk magánéletet is. A gyerekeimnek ellentétes hatásokkal is meg kellett küzdeniük: az iskolájukban cigányoztak, miközben nekik voltak roma barátaik.

HVG: Az alapítványuk jelenleg hetven roma fiatalt segít minőségi oktatáshoz jutni. Hogy fog ettől javulni az országos helyzet?

B. K.: A nyomor újratermelését kell megszakítani. Személyre szabottan fejlesztjük a „gyerekeinket”, lehetőséget adunk, hogy továbbtanulhassanak, kinyíljon előttük a világ. Így nem lesz kérdés, hogy közmunkásnak menjenek-e, vagy majd el tudják tartani a családjukat. Ha kicsiben is, de modellt adunk, amely kedvező társadalmi változások esetén országos minta lehet.

A cikk a HVG 2017/45. számában jelent meg.

Teljes cikk

(A cikk a hvg.hu információit tartalmazza, a
yoojooz.hu nem vállal felelősséget az abban leírtakra vonatkozóan.)

Leave A Reply